Dali Opticon 6 álló sugárzó

2016-07-18
Vissza a tesztekhez
Dali Opticon 6 álló sugárzó

Ha kicsit továbbfűznénk a múltkor a Piega TMicro 6 kapcsán felmerült gondolatmenetet az audiotechnikára legnagyobb hatást gyakorló országokról, akkor hangsugárzó gyártására tekintettel Dániának egész biztosan helyet szavaznánk az élvonalban. Skandinávia legkisebbjének gyártói OEM beszállítóként és saját néven is komoly pozíciót vívtak ki a szakmában, közülük talán a DALI, vagyis a Danish Audiophile Loudspeaker Industries jutott a legmesszebbre: házon belül fejlesztik és hazai földön gyártják, világszerte terjesztik tekintélyes kínálatukat. 

Az Opticon sorozattal tehát a DALI rendkívül széles és sokszínű választékának derekából csipegethetünk, a 6-os számú modell a középső padlón álló típus a héttagú családban. Külsejére nézve amolyan kétarcú darab az Opticon 6: szemből maga a megtestesült luxus, de legalábbis prémiumnak címzett körítés lakk fekete (vagy fényes fehér) háttérrel, matt fém-, papír- és gumifelületekkel, csillogó krómkarimákkal igyekszik megszólítani a látványos vizuális ingerekre fogékony vásárlóközönséget. A kevésbé reflektált felületek bezzeg síkok és derékszögűek, ráadásul csak régimódi, famintázatú fóliabevonat jutott rájuk, túl éles kontrasztot képezve az előlappal, érdemes lenne megnézni a diófa, de még inkább a selyemfényű fehér változatot, könnyen lehet, hogy náluk harmonikusabb az összhatás. Divatos lábazat helyett alumíniumból készített oldaltámaszokat, hozzájuk acéltüskéket és gumibetéteket kapunk. Hogy el ne felejtsük, reflex rendszerű a doboz, hátul (pont a mélysugárzók magasságában) nyílik két kürtő, így a hátsó faltól legalább 20 centis távolság tartását ajánlja a gyártó. Aztán lejjebb, a csatlakozóterminállal helyére billen a rend, két pár, látványnak is szép banánaljzat díszeleg masszív átkötésekkel, e funkcionálisan lényeges részlet ismét megkapta a kellő törődést.
 

A beltartalom pedig már egyáltalán nem véleményes, az előlapján 25 mm vastag, MDF-ből készült, belül kamrákra tagolt, az űrtartalomra nézve helytakarékos merevítésekkel megerősített kabinet tetejébe a DALI végjegyének tekinthető hibrid magassugárzó-együttes került. Ebben felül a külső behatások elől saját merevített hátsó kamrájába ültetett, 17x45 mm-es szalagos csipogó egyesíti a széles átviteli sávot a magasabb frekvenciákon (14 kHz felett) is kiterjesztett sugárzási szöggel, míg a fókuszáltságért és a terhelhetőségért a 28 mm-es, mágnesfolyadékkal hűtött és csillapított lágy dóm sugárzó felel, 2,2 kHz-től indulva. Mély(közép) sugárzóból két egyforma darab is jutott az így két és fél és fél utasnak nevezendő Opticon 6-ba, a 2.200 és 800 Hz alatt szóhoz jutó, 16 centis, alumíniumkosaras egységek farost és papír pépesített keverékéből préselt, gumiperembe ágyazott kónuszt mozgatnak. De a gyártó talán magára a mozgatóerő keltőjére a legbüszkébb: a méretes ferritmágnes meghajtó ún. SMC (Soft Magnetic Compound) pólusvasat fog körül, amely valójában a legkevésbé sem vas, hanem nagy mágneses, ám alacsony elektromos vezetésű granulátumból sajtolt rúd. Emiatt a kétrétegű hangtekercs elhanyagolható mértékben fejleszt mozgásával káros örvényáramot, a konstrukcióban kevésbé érvényesül a hiszterézis hatás, és még hőt is alig vesz fel.
 

Vérbeli nagy formátumú, nyomatékos, jelentőségteljes szimfonikus hangot üt meg az Opticon 6, de cseppet sem kelt nyomasztó hangulatot, éppen ellenkezőleg, szinte ellágyulóan barátságos az alapállás, ugyan jókora súlya, jelenléte van a zenekarnak, de az erő jó oldalán áll a DALI, nem fitogtatja hatalmát, nem üt oda könyörtelenül. Ezzel együtt hegedűhangja nem túl jellegzetes, semmiképpen sem unalmas, de kiemelkedőnek is túlzás lenne nevezni, húsosan, egészségesen szól, teljesíti a feladatot, azonban egyelőre adós marad a varázslattal. Inkább a mozgalmasabb, eseménydúsabb szakaszokban leli kedvét a hangsugárzó, nagyszerűen vesz lendületet, igencsak fekszenek neki az élénk előadásmódot igénylő részek, hangulatosan, lelkesen muzsikál, fáradhatatlanul adagolja az energiát. Közben a teret is alaposan megtölti hanggal, a részletezés mégsem kiemelkedő, információáradat helyett inkább a szépen formált dallamok, a finom zenei hangszínek maradnak meg emlékül. Andrea Bocellit még ennél is jobb hallgatni, a hegedűverseny szólistájával szemben virtuózan mozog a tenor, neki kimondottan jót tesz a vastagabb megszólalás, magabiztosan férfias kiállású, ha nem is agresszív, de azért meglehetősen fenyegető, ha úgy kívánja a darab, érződik, hogy teljesen komolyan gondolja a súlyos mondanivalót. Szépen artikulál, gondosan pergeti le a szavakat, masszívan megzengeti a hangszálait. Most módja van alaposan kibontakozni a széles dinamikatartománynak, könnyen összerezzenünk az ellazult, lírai dallamokat követő felcsattanások hallatán, főleg, ha a kíséret is az énekes mögé áll, már-már mozgási energiát vesz fel a hang, az üstdob módszeresen gyomron soroz, de a rézfúvósok is igencsak elkapják a fonalat.

Ezt a markánsan telített, atmoszférikus környezetet a jazzklub is megörökli, az Oticon 6 mélybeli képességeit nem tükrözi kellően a számszerűsített átviteli sáv, a nagybőgő tudása legjavát adva játszik, nem maradhatunk le egyetlen húrrezdülésről sem, a dobok segítségére sincs szüksége a ritmusdiktálásban. Különlegesen lágyak, simák a cinek, szépen formált magas hangokat kapunk bőséges mennyiségben, de sosem eltúlozva, érdekes és felettébb kellemes, hogy a legnagyobb cintányér-zsonglőrködések közepette sem csörömpöl a rendszer, nincsenek fullánkszerű pengések, mégis kifogástalanul tiszta, fedetlen a megszólalás. Sajnos a középsáv nem ad ilyesfajta pluszt, a mindig fitt vibrafon önmagához képest kissé fáradtan mozdul, a zongora is fakóbb az optimumnál, egyértelműen a fúvósok mutatják a legjobb formát. Stinggel még inkább alulra súlyozott az erőteljes tartású megszólalás, talán még az ének is alsóbb fekvésben szól. Nem mintha rosszat tenne neki, hatásosan erősít rá a borongós hangulatra. A magasak itt is puhábbak a megszokottnál, csakhogy most csengés helyett inkább sisteregnek a cinek, nekem bizony hiányoznak belőlük a fémes ízek. A Deep Purple-lel jönnek el újra a DALI daliás percei, azonnal ráharap a sűrű, magvas témára, most aztán megvan benne a bugi, vérszomjasan cincál az elektromos gitár, utána jól összemarakodik az orgonával. Alig lehet ráismerni a magassávra, cseng-bong, csörög, peng, sziszeg, fújtat, tökéletesen egyenrangú a szólóhangszerekkel. A basszusra idáig sem lehetett panasz, odateszi magát alaposan, stabilan, feszesen, a célon nem túllőve támaszt. Úgy tűnik, az Opticon 6 is az a típus, amelytől sosem elég a hangerő, nincs olyan, hogy túl hangosnak éreznénk, rendkívül kiegyensúlyozottan, egyenletes átvitellel szól, az elején még nem úgy tűnt, hogy képes lesz meglúdbőröztetni, de végül csak ő lett a nyerő.

Vannak eszközök, amelyeket ésszel, racionálisan összeszedett érvek mentén választ az ember, mások mellett meg szívvel, az általa nyert érzelmek, élmények miatt teszi le a voksot. Nem kérdés, az Opticon 6 az utóbbi csoportba sorolandó, már külseje is ellentmondásos, nem egy klasszikus szépség, viszont meglehetősen markáns kiállású, nem utolsósorban jól felismerhető darab. Hangzásában sem abszolút makulátlan, tisztán, lendületesen, nyíltan zenél, de a részletezésre kevesebb gondot fordít, hatalmas hangteret épít, amelynek tagolását viszont képes elnagyolni. És közben hatalmas beleéléssel, rendíthetetlen erővel játszik, karakteres hangzásával kedvet csinál a zenehallgatáshoz, de filmnézéshez is, úgy, hogy még az aktív mélysugárzót sem hiányoljuk mellőle.
 

forrás: hifipiac.hu