Pioneer A-20 HiFi Erősítő

A Pioneer először, úgy egy éve, olcsó mikro hifivel látta el a világot, most pedig új normál méretű sztereó szériájuk került a piacra. Az erősítők terén a tőlük megszokott A jelölés maradt, míg a CD-lejátszót PD-vel illetik, ami szintén ismerős már tőlük. Az előbbiből összesen 5 változatot terveztek (A-10, A-20, A-30, A-50 és A-70), míg lejátszóból hármat (PD-10, PD-30 és PD-50), valamint kihoztak még kettő darab hálózati lejátszót is. Példás a felhozatal, lehet válogatni, főleg annak a tükrében, hogy a komponensek darabára 100 és 200 ezer Ft között mozog, tehát olyan mélyen a zsebünkbe sem kell nyúlnunk, még a legnívósabb darabért sem. Hozzánk az A-20-as erősítő érkezett a PD-10-es lejátszóval, tehát egyelőre maradunk a beugró szinten. Az utóbbi a gyári és írott korongokon kívül lejátssza az SACD-t is, ahogyan a nagyobb testvérei. A Pioneer tehát a mai napig pártolja ezt a nagyfelbontású formátumot, aminek mi nagyon is örülünk, hiszen minden valamirevaló zeneszerető gyűjteményében akad pár ilyen korong.


A frontoldalra elhelyezett USB-n keresztül MP3, WMA és MPEG4 fájlokat is lejátszhatunk, veszteségmentesen tömörített, nagy felbontású állományokat viszont nem. A lejátszó megjelenése egyébként csinos, de semmi különöset nem találunk benne, úgy látszik a G-Clefek extravaganciája már a múlté, kivétel ez alól az onnan megörökölt hálózati kapcsoló gomb. A lemeztálca középre került, alatta kijelző informál minket, jobboldalra pedig az alap funkciógombokat helyezték.

A mellékelt rendszertávirányítóval még a pure audio üzemmód is elérhető, valamint kikapcsolhatjuk a kijelzőt külön is, ha fénye zavarna minket. Belül Hi-bit DSP technológiát alkalmaztak a nagy pontosságú és sebességű kiolvasás érdekében, a Direct Construction with Separate Shield Structure pedig arra utal, hogy a zavaró tényezők elkerülése céljából elkülönítették az audio és táp blokkot egymástól, tehát a 230 voltos és a jelfeldolgozó egység külön kamrában dolgozik. Hátul az analóg mellett optikai és koax kimeneteket helyeztek el, a hálózati kábel pedig igényünk szerint cserélhető.

Az A-20 integrált erősítőt a 10-estől csupán az alumínium előlap és a távirányító plussza jelenti, összességében egyébként japánosabb már nem is lehetne. Nagyméretű hangerőtárcsa, mellette magas, mély és balance állítási lehetőség. Popzene kedvelők kapnak egy loudness opciót, míg az audiofilek egy direkt módot. A bemeneti állásokat kis LED-ek jelzik, normál kivitelű hangfalterminálból kettőt kapunk, a fejhallgató szerelmeseinek pedig elhelyeztek egy szabvány Jack aljzatot. Az A-20-asra a hétköznapi digitális jelforrások mellett lemezjátszót és valamilyen felvevőt is köthetünk, ráadásként a hálózati kapcsolatról sem kell lemondanunk. A gyártó szerint egyébként a szimmetrikus felépítésen kívül alkalmaztak még pár varázslatot - Direct Energy Design, Clean Ground Construction, Isolated Power Supply. Nekünk viszont csak egy dolog számít igazán, hogyan is szól a szett, amelynek kasztnija mindkét esetben megegyezik a legnagyobbakéval, pedig pl. a lejátszó alig 5 kg-ja korántsem igényelne ekkorát. Mindegy, spórolás van minden szinten, kérem!



Hangfalként egy termetes, állványos Focal 706V-t és DALI IKON 2 MK2 használtunk, zenének pedig először Elton John dupla SACD-jét tettük be. Hm, nem is rossz! Szellős, de ugyanakkor meleg tónus, kis középkiemeléssel és némi zavarral. A megfogottság hiányzott a zene egészéből, sokkal több van ezen a remekül újrakevert korongon, de azt is hozzáteszem gyorsan, hogy 100 ezres lejátszótól nagyon is korrekt a teljesítménye. Érdekesség volt még, hogy a második korong esetében a kijelzőn a nyitószámnál nem egyes jelent meg, hanem kilences, tehát a lemezen található egy bizonyos jel, ami a folytatást mutatja, de eddig egyik lejátszónál sem tapasztaltam még, hogy beolvasta volna. Tori Amosnál az énekhang tiszta volt - az ő esetében a felvételnél erre mondjuk gondosan ügyelnek -, a hangszeres kíséret mindvégig kivehető, és bizonyos keretek között még határozottnak is mondható. A Shakespears Sister jó 20 éves lemeze esetében okozott a Pio igazi meglepetést, hiszen eltűntette a régi felvétel kihegyezett éleit, kiegyenlítette-kisimította a bántó hangokat, így az egész albumot folyamatossá, hallgathatóvá tette. A Heaven and Hell anyagával egy kis doom metalt is kipróbáltunk, soha nem lehet tudni alapon. A headbangelés létrejött, mindezek mellett a részletek is követhetőek voltak, de a dalokban található gonoszság és őserő azért már hiányzott, úgy látszik a páros ilyen intenzitásra nincs felkészülve. Mindezek ellenére élvezetes volt a produkció, de túl könnyűsúlyú ahhoz, hogy igazán komolyan vegyük.

Stan Getz jött ezután ismét egy SACD-ről, és a szomorkás hangulat máris adott volt. Elkülönült minden, tempósabb részeknél még egy kicsit a lábunk is mozgott a ritmusra, a jazz atmoszférája pedig lényegében átjött. Vivaldi Négy évszakját tettem be végezetül, először 32 bites felvételen, majd itt is jöhetett a nagyfelbontású variáns. Egy kis könnyűsúllyal számolnunk kellett mindkét esetben, és ez sajnos nem az állványos dobozok hibája volt. 200 ezerért nem is vártunk igazi átélést, ezért a csalódás sem volt nagy. Természetesen élveztük a halhatatlan művet így is, de a képzeletbeli karmesteri pálca valahogy sehogy nem került közben a kezünkbe. A PD-10 USB-lejátszási képessége a vártnál szerényebb, talán ez a készülék egyetlen igazi gyengéje. Egyrészről hiába tesszük gondosan, mappastruktúrába zenei könyvtárunkat, a PD-10 minden számot egyetlen listában, címek nélkül, ömlesztve fog megjeleníteni. Ez egy-két album esetében nem nagy ügy, ezernyi muzsika birtokosaként viszont kezelhetetlenné válik a komplett gyűjtemény. Szóval használhatjuk az USB-t, de csak a specifikációban taglalt, tömörített formátumokkal. A minőség ebben az esetben a letöltött zenék tömörítésén múlik, bár azt is meg kell jegyeznem, hogy az alkalmazott DAC sem közelíti meg az audiofil kategóriát. Arra ott van a már tesztelt Pioneer N-50 hálózati médialejátszó.
A Pioneer párosa jobban sikerült, mint amit ennyi pénzért a japánok általában nyújtanak, viszont az egykoron tesztelt Advance lazaságát még nem nyújtja. A lejátszóra applikált USB-aljzatot nélkülözhették volna, ez esetben csak vevőcsalogató félmegoldásként tekinthetünk rá. A PD-10 portja nem kompatibilis Apple mobileszközökkel, lossless felvételeket nem fogad, ráadásul a fájlkezelő rendszer is úgyszólván kiforratlan. Persze mindenre van megoldás; hiszen a nagyobbik CD-lejátszó már jobb tudással kecsegtet, de akár a korábban említett, Pioneer médialejátszón is elgondolkodhatunk, forráseszköz gyanánt. Ettől eltekintve könnyen használhatóak a japán cég jövevényei,, és bár sok egyéniséget nem vittek a külsejükbe, együtt azért szépen mutatnak. Jó hangfalat, a jó öreg CD-gyűjteményünket, tisztességes kábelt és minőségi felvételeket nekik, és nem lesz velük különösebb problémánk!