Sztereó Sound & Vision 2009. áprilisi számának írása alapján:

Egy integrált erősítő zsurnalisztikailag nem szokott túl érdekes lenni. Nagyjából ugyanazok a szolgáltatások jellemzik, némi felfogásbeli különbséggel, de ezek nem igazán jelentősek, habár a NAD készülékei kissé eltérnek a hasonló katergóriájú terméktől. A közkedvelt Source Direct kapcsoló helyett itt például egy ToneDefeat nevezetűvel találkozunk. A kettő között annyi a különbség, hogy ez utóbbi csak a hangszínszabályozót iktatja ki, mint nemkívánatos áramkört, a balance-szabályzó használható marad, bár a potméterek is egy kicsit bele tudnak szólni a hangzásba, főleg az olcsóbbak, de a NAD termékeinél mindenre figyelnek, így minőségi alkatrész került erre a helyre is.
További különbség, hogy MM phono bement nincs, lemezjátszó hallgatásához a cég külön dobozt árul, amely MC hangszedőt is képes fogadni. Jómagam éppen most tértem át egy alacsony kimenetű modellre. Mindenkit biztosíthatok, hogy finoman szólva nem hátrány, ha e téren a készülék nem köti meg a kezünket. A meglehetősen drága külső illesztőegységekre, amelyek az MM bemenetet alakítják át MC bemenetté most inkább nem térek ki, az egy másik cikk témája lehet. Az első bementi csatlakozópár alapállapotban a vonalszintű kimenettel ellátott ilyen-olyan mobil készülékeké, ide köthető például a lemezjátszó erősítő szintén vonalszintű kimenete. Akik a lemezjátszót csak hírből ismerik, azok lehet, hogy unatkoztak egy kicsit az előző rész elolvasásakor.
A kezelőszervek a japán gyártók készülékeitől eltérően katonásan, egy sorban helyezkednek el, és ugyanez érvényes a fejhallgatókimenetre is. A hordozható készüléket elölről is bedughatjuk egy 3,5 mm-es jack aljzatba. Ez, a füleskimenet mellett található és aranyozott kivitelű, a középen lévő, tekintélyt parancsoló hangerőszabályzó helyett pedig egy praktikusan, jobb kéz felől elhelyezett diszkrétebb méretűvel találkozunk. A ledek a manapság divatos kék színnel világítanak, ami kicsivel megnyerőbbek, mint a régebben használatos zöld ill. piros fényűek.
A készülék belvilága impozáns, egyetlen, nagy méretű, kék színű nyomtatott huzalozású lemezen van minden, és a kisjelű fokozatokban is nagy áramú tranzisztorokat találunk.
Ránézésre tehát igazi audiofil termékkel van dolgunk, a többi majd a meghallgatásnál dől el.
Egyetlen hiányérzetünk abból adódhat, hogy nincs külön felvételi forrásválasztó kapcsoló, így hangfelvételnél csak a felvenni kívánt műsort hallgathatjuk, vagy a jelforrásból, vagy magából a felvevőből. Ez utóbbi célra szolgál, a forrásválasztó megkerülését lehetővé tevő monitorkapcsoló. Az igazság az, hogy a számítógépes torrentoldalak iszonyú mértékű elterjedése miatt, ennek a funkciónak a jelentősége, már csaknem a nullával egyenértékű.
Ami valóban a NAD erősítők védjegye, az a Soft Clipping szolgáltatás, amely nagy hangerőnél megakadályozza a magassugárzó tönkretételét túlvezérlés esetén. Az üzemmódot a készülék hátulján lehet aktivizálni egy apró kapcsolóval, és elöl egy led jelzi az üzemi állapotot. Az elő és a végfokozat egyébként bontható, tehát egy esetleges továbblépésnél ezt a két részegységet külön is használhatjuk. A készülék örökölt néhány torzításcsökkentő megoldást a NAD Master szériából, ezek között van Bjorn Erik Edvardsen Distortion Cancelling-nek keresztelt áramköre, valamint egy BEE clamp-nak nevezett megoldás a tápegységben.
A készülék bemenetválasztó és hangerőszabályzó funkciói távvezérelhetőek.

Így hallottuk:
A készülék hangja audiofil jellegzetességeket mutat, rendkívül letisztult, simulékony, talán a vokális komolyzenét leszámítva az összes műfajban jól szerepel. Nem döngeti a hangszórót, ahogy némely gyártó termékei szokták, dinamikában jó értelemben vett visszafogottság jellemzi. Úgy is mondhatjuk, e téren a készülék teljesen őszinte, nem igyekszik mindenáron letaglózni a hallgatóságát, ami sajnos elég gyakori az erősítők világában.
A közép  és magastartománynál, a tisztaság javítása érdekében a hangzás-balansz felfelé billen, ami kellemesen lágy, de túlzottan fényes hangot eredményez. Ezt a kórus és a szóló szoprán tónusa nem hálálja meg, és ilyen műveken a hangerőszabályzóval kénytelenek leszünk óvatosan bánni. Erre persze sok hifista mondaná, hogy „Na és ez kit érdekel?”. A készülék mentségére legyen mondva, hogy a meghallgatáshoz használt feltűnően nyitott hangzású B&W hangsugárzópár ezt a hibát fel is nagyította. Sötétebb tónusú hangdobozt érdemes választani, akkor valószínűleg minden a legnagyobb rendben lesz. Kiváló minőségű ilyen termékek találhatók a KEF és a Dynaudion palettáján, de érdemes figyelembe venni, hogy a hangsugárzó akkor passzol a legjobban az elektronikához, ha az ára nagyjából az erősítő és a CD-játszó árának összege. Tehát nem szerencsés a belépő kategóriás hangdobozok között kutakodni, ráadásul, kisdoboz vásárlása esetén, még a hangdoboz állvány is külön tétel.
Mivel a készülék a fejhallgató kimenet jelét a végerősítőről veszi, ugyanezek a megállapítások érvényesek, annak a hangminőségére is.
Most jól fog jönni a bontható elő végfok pár, mert egyenként meghallgatva őket gyorsan kiderül, hogy hol van a kutya eltemetve. Nos, a nyomozás eredménye egyértelműen az előerősítőhöz vezet, a végfokozat minden mércével mérve kiváló, leszámítva azt, hogy a tápegység mérete miatt a házat nem fogjuk lebontani vele.

Összegzés:
A végeredményt tekintve impozáns, belépő szintű audiofil erősítőről beszélhetünk, amely a nyugodtabb hangú hangsugárzók ideális partnere lehet, és némi ízelítőt ad a magasabb kategóriájú készülékek hangzásából, annál is inkább, mivel ez a hangzásbalansz még a méregdrága kategóriákban se gyakori. Erre magam is tudnék mondani néhány példát.