HI-FI PIAC magazin 2008. szeptemberi számának írása alapján:

A stúdiók világára jellemző, ám az otthoni zenehallgatás során sem elhanyagolható fontosságú pontosság, színezetlenség, széles frekvencia átvitel és az aktuális modelleknél immár elnevezésben is deklarált nagy felbontás (HD) rajondói évtizedek óta nagy megelégedéssel hallgatják az AKG „Studio” sorozatának modelljeit. A profi és otthoni felhasználók körében egyaránt népszerű család talán legismertebb alaptípusának K142 HD névre hallgató legújabb verziója előző számunkban mutatkozott be, most pedig a háromtagú csapat „vezérbikája” , a K 272 HD tette tiszteletét nálunk.
A saját fejlesztésű XXL-Varimotion membránokkal készülő K 272-nél a rang külsőleg némi visszafogottsággal is párosul, így a fület tökéletesen körülölelő, hátsó-zárt rendszerű fülesen a K 142 tömény ezüstjével szemben inkább az elegáns (vagy kissé zord, ahogy tetszik) fekete dominál. A hosszú távú viselhetőséget garantáló kialakítás előnyei természetesen ezúttal is számos ponton tetten érhetők: a mérethez képest kifejezetten könnyű súly, az optimális formázottság, a hihetetlenül praktikus önbeállító fejpánt és a füleket finoman simogató lágy bársony párnák révén a K 272 akár több lemez végighallgatása után sem nyomja a fület vagy a fejet, maximum ilyenkor nyáron meleg egy kicsit.
Aranyozott (3,6-6,3 mm-es, csavaros adapteres) jack aljzatban végződő csatlakozókábele 99,99%-os OFC vezetővel készült, hosszúsága átlagos. A fejhallgatót magas érzékenysége, kiemelkedő dinamikája, valamint jó külső csillapítása a megszokott stúdiós ill. otthoni alkalmazáson túl zajos környezetben (pl. utazás) való használatra is alkalmassá teszi, a DJ-k pedig a laza egy-füles használatot is kényelmesen nyomhatják vele, úgyis jól fogják hallani a zenét.

Hangminőség:
Dinamikus, friss ritmusszekció biztosítja a stabil alapot, amihez hihetetlenül aprólékos felbontás párosul. A cinek és egyéb „zörgések” kifinomultan szólnak, részben ettől nagyon izgalmas a szépen csengő zongora által uralt muzsika. Stúdió fülestől nem meglepő módon a hangzás lineáris és nagyon kiegyensúlyozott, nincsenek kiemelések, minden a helyén van. Elektromos gitárja kellően nyers, mégis kultúrált, a hangzás összességében a K 142 stílusát idézi, csak cizelláltabb formában, és még nála is aprólékosabb felbontással. A finomságok kedvelői emiatt garantáltan imádni fogják.
A jazz klubban óriási nyüzsi fogad, a közönség izgatott, a várakozás perceit beszélgetéssel, poharazgatással és fészkelődéssel üti el. A zene friss dobszólóval indul, s egyből az előzőekben megtapasztalt információ bőség köszön vissza, a megszólalás azonban mégsem tűnik precíznek, vagy modorosnak; az ütemesen hullámzó ritmus és a kacér klarinét rögvest bevon a történésbe, és a speciális mikroklímában jól felépül a jazz klub apró mása. Azon aztán már meg sem lepődünk, hogy olyan részleteket is hallok, amiket hangsugárzón még sohasem vettem észre, ezért a csodálkozás helyett inkább átadom magam a kritikai érzéket ügyesen elaltató vidám, szépen csengő és ide-oda gurgulázó vibrafonjáték élvezetének. Ilyen tálalásban, ha másért nem, már pusztán a hangszerek hangja miatt bele lehet feledkezni a zenébe.
Verdi Macbethje már egy szigorúbb téma, a skót király szomorú sorsát realisztikus hangulatú rezesek érzékeltetik; a fuvolák üdék és könnyedek, a „moraj” fenyegető, a linearitás és a zsír-mentes Norbi-basszus okán azonban nincs „burnyogás”, csak dobhártyarepesztő energia. Az attak pontszerűen precíz és gyors, a feszültséget lágy, ezzel együtt realisztikus tónusú vonóskar oldja, ahogy a nagykönyvben meg  van írva. A hangszereket szépen szétválasztja, az olcsóbb fülesek egy kupacban szól a fejemben érzetének nyoma sincs. A zenészek között a dimenziókhoz képest elég levegő van, a tere pedig néhol egészen surroundos hatásokat eredményezően tágas.
Shirley Horn aztán békésebb vizekre vezet, és a „tombolást” csöndes szomorúság váltja fel, lebegően finom énekhanggal és szolid, diszkréten a háttérbe húzódó kísérettel, melynek tagjai a színpad közepét előzékenyen meghagyják az énekesnőnek. A magas fokú analitika magától értetődik, a selymes cinek, a kellemes énekhang és a súlyos basszus remek összhatást eredményez, a szomorúság viszont nem tör annyira a felszínre, mint szokott; ez a füles inkább a technikásság oldaláról közelít, s nem hagyja, hogy a tömény érzelmek túlságosan eluralkodjanak rajta.
Végezetül Terje Rypdal csap a húrok közé, s a K 272 felveszi a kesztyűt, illetve a ritmust. A dobok feszesek, csakúgy, mint a bassz-gitár húrjai, a szinti futamokat pedig a szokott finomsággal ábrázolja: a keménység és a lágyság kombinációját nagyon jól eltalálja. Műfajából adódóan ezen a szigorú műfajon is nagyon jól érzi magát, a nyers erő tolmácsolása meg sem kottyan neki.

Ajánlás:
Lineáris, tiszta és kiegyensúlyozott hangjával a K 272 afféle igazság bajnokaként mutatkozott be, aki nem igazán hagyta magát az érzelmektől befolyásolni, hanem mindig a valóság bemutatására törekedett. A színes, élvezetes és izgalmas ábrázolásmód ezzel együtt nagyon közel áll hozzá, így hangzása gyakorlatilag műfaji kötöttségek nélküli és a komfortos kialakításnak köszönhetően hosszú távon is leköti hallgatóját. A K 142 HD ára feletti plusz összeg bőségesen megtérül, ugyanis a kisebb testvér által kitaposott úton továbbhaladva a széria csúcsmodellje tulajdonképpen új minőségi dimenziókat tár fel.

HI-FI PIAC magazin 2008. szeptemberi számának írása alapján:

A stúdiók világára jellemző, ám az otthoni zenehallgatás során sem elhanyagolható fontosságú pontosság, színezetlenség, széles frekvencia átvitel és az aktuális modelleknél immár elnevezésben is deklarált nagy felbontás (HD) rajondói évtizedek óta nagy megelégedéssel hallgatják az AKG„Studio” sorozatának modelljeit. A profi és otthoni felhasználók körében egyaránt népszerű család talán legismertebb alaptípusának K142 HD névre hallgató legújabb verziója előző számunkban mutatkozott be, most pedig a háromtagú csapat „vezérbikája” , a K 272 HD tette tiszteletét nálunk.

A saját fejlesztésű XXL-Varimotion membránokkal készülő K 272-nél a rang külsőleg némi visszafogottsággal is párosul, így a fület tökéletesen körülölelő, hátsó-zárt rendszerű fülesen a K 142 tömény ezüstjével szemben inkább az elegáns (vagy kissé zord, ahogy tetszik) fekete dominál. A hosszú távú viselhetőséget garantáló kialakítás előnyei természetesen ezúttal is számos ponton tetten érhetők: a mérethez képest kifejezetten könnyű súly, az optimális formázottság, a hihetetlenül praktikus önbeállító fejpánt és a füleket finoman simogató lágy bársony párnák révén a K 272 akár több lemez végighallgatása után sem nyomja a fület vagy a fejet, maximum ilyenkor nyáron meleg egy kicsit.

Aranyozott (3,6-6,3 mm-es, csavaros adapteres) jack aljzatban végződő csatlakozókábele 99,99%-os OFC vezetővel készült, hosszúsága átlagos. A fejhallgatót magas érzékenysége, kiemelkedő dinamikája, valamint jó külső csillapítása a megszokott stúdiós ill. otthoni alkalmazáson túl zajos környezetben (pl. utazás) való használatra is alkalmassá teszi, a DJ-k pedig a laza egy-füles használatot is kényelmesen nyomhatják vele, úgyis jól fogják hallani a zenét.

Hangminőség:

Dinamikus, friss ritmusszekció biztosítja a stabil alapot, amihez hihetetlenül aprólékos felbontás párosul. A cinek és egyéb „zörgések” kifinomultan szólnak, részben ettől nagyon izgalmas a szépen csengő zongora által uralt muzsika. Stúdió fülestől nem meglepő módon a hangzás lineáris és nagyon kiegyensúlyozott, nincsenek kiemelések, minden a helyén van. Elektromos gitárja kellően nyers, mégis kultúrált, a hangzás összességében a K 142 stílusát idézi, csak cizelláltabb formában, és még nála is aprólékosabb felbontással. A finomságok kedvelői emiatt garantáltan imádni fogják.

A jazz klubban óriási nyüzsi fogad, a közönség izgatott, a várakozás perceit beszélgetéssel, poharazgatással és fészkelődéssel üti el. A zene friss dobszólóval indul, s egyből az előzőekben megtapasztalt információ bőség köszön vissza, a megszólalás azonban mégsem tűnik precíznek, vagy modorosnak; az ütemesen hullámzó ritmus és a kacér klarinét rögvest bevon a történésbe, és a speciális mikroklímában jól felépül a jazz klub apró mása. Azon aztán már meg sem lepődünk, hogy olyan részleteket is hallok, amiket hangsugárzón még sohasem vettem észre, ezért a csodálkozás helyett inkább átadom magam a kritikai érzéket ügyesen elaltató vidám, szépen csengő és ide-oda gurgulázó vibrafonjáték élvezetének. Ilyen tálalásban, ha másért nem, már pusztán a hangszerek hangja miatt bele lehet feledkezni a zenébe.

Verdi Macbethje már egy szigorúbb téma, a skót király szomorú sorsát realisztikus hangulatú rezesek érzékeltetik; a fuvolák üdék és könnyedek, a „moraj” fenyegető, a linearitás és a zsír-mentes Norbi-basszus okán azonban nincs „burnyogás”, csak dobhártyarepesztő energia. Az attak pontszerűen precíz és gyors, a feszültséget lágy, ezzel együtt realisztikus tónusú vonóskar oldja, ahogy a nagykönyvben meg  van írva. A hangszereket szépen szétválasztja, az olcsóbb fülesek egy kupacban szól a fejemben érzetének nyoma sincs. A zenészek között a dimenziókhoz képest elég levegő van, a tere pedig néhol egészen surroundos hatásokat eredményezően tágas.

Shirley Horn aztán békésebb vizekre vezet, és a „tombolást” csöndes szomorúság váltja fel, lebegően finom énekhanggal és szolid, diszkréten a háttérbe húzódó kísérettel, melynek tagjai a színpad közepét előzékenyen meghagyják az énekesnőnek. A magas fokú analitika magától értetődik, a selymes cinek, a kellemes énekhang és a súlyos basszus remek összhatást eredményez, a szomorúság viszont nem tör annyira a felszínre, mint szokott; ez a füles inkább a technikásság oldaláról közelít, s nem hagyja, hogy a tömény érzelmek túlságosan eluralkodjanak rajta.

Végezetül Terje Rypdal csap a húrok közé, s a K 272 felveszi a kesztyűt, illetve a ritmust. A dobok feszesek, csakúgy, mint a bassz-gitár húrjai, a szinti futamokat pedig a szokott finomsággal ábrázolja: a keménység és a lágyság kombinációját nagyon jól eltalálja. Műfajából adódóan ezen a szigorú műfajon is nagyon jól érzi magát, a nyers erő tolmácsolása meg sem kottyan neki.

Ajánlás:

Lineáris, tiszta és kiegyensúlyozott hangjával a K 272 afféle igazság bajnokaként mutatkozott be, aki nem igazán hagyta magát az érzelmektől befolyásolni, hanem mindig a valóság bemutatására törekedett. A színes, élvezetes és izgalmas ábrázolásmód ezzel együtt nagyon közel áll hozzá, így hangzása gyakorlatilag műfaji kötöttségek nélküli és a komfortos kialakításnak köszönhetően hosszú távon is leköti hallgatóját. A K 142 HD ára feletti plusz összeg bőségesen megtérül, ugyanis a kisebb testvér által kitaposott úton továbbhaladva a széria csúcsmodellje tulajdonképpen új minőségi dimenziókat tár fel.